negatív - pozitív - HIV-pozitív - AIDS

ha újra kezdhetném, akkor is HIV-pozitív szeretnék lenni

péntek, október 27, 2006

perszehogy beszartam

amikor azt hallottam
szisztémás (tuti nem így írják) idegi rendellenesség
körülírt agyi sorvadás

doki mondta, amikor legutóbb ellenőrzésen voltam
persze nem nekem, rólam

nekem azt mondta, szedjem azt a gyógyszert, amit felírt, és persze kedves volt, egy picit tán jobban, mint szokott

gondolkodtam én (a maradékkal)
ez azért jó hír, hiszen íme a bizonyíték, hogy van minek sorvadni
másrészt meg, nem a teljes, hanem csak egy része sorvad, ami a lábamat jelenti, tehár marad az evés, ivás, ürítés, gondolkodás, danolás stb.

azóta persze változott a viszonyom (azt sem tudtam egy ideig, milyen viszonyban legyek ezzel az egésszel)... azon morfondírozom, van-e piros vagy citromsárga elektromos kerekes szék... és ha van is, hogy az ördögbe varázsolom le majd magam innen az elsőröl az utcára, mert lift speciel nincs, de van 19 lépcső... megszámoltam

aztán Józsi haverom jutott eszembe, aki azt mondta, ha majd öregek leszünk, akkor tolókocsiban ülünk mindketten, és versenyezni fogunk

meg azt is mondta Józsi, ha én halnék meg előbb, akkor elhamvasztat, rózsaszín homokórába teszi a port, állandóan forgatja, és azt fogja mondogatni: dógozz buzi!

Józsit eltemették

nekem meg fáj a lábam

szerda, október 18, 2006

hajrá hercules!

hajrá alladin!

kedd, október 17, 2006

hercules

ma kórházba megy. tudom, nem kellemes érzés. szorítok neki nagyon, és ha tehetném, holnap ott ülnék az ágya szélén, hogy ébredéskor mellette lehessek.
alladin meg tuti szintén frászban van. hiába mondanám neki, hogy nem kell, minden rendben lesz, akkor is így maradna. ez így természetes.

vasárnap itthon leszünk újra, a jövő héten megyek, ha kell főzök, takarítok...meg minden.
tudom, hogy nem kell mondanom, mert tudják, számíthatnak rám. ők a barátaim.

vasárnap, október 15, 2006

középső gyerek

vagyok, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
ez csak azért fontos, mert tegnap vettem magamnak egy kabátot.
egészen kicsi korom óta megszoktam, hogy az unokatestvérem vigyázott a ruhájára, azt megkapta a bátyám, ő is vigyázott rá, megkaptam én. én is vigyáztam rá, de már nem kapta meg senki. ez sok éven át így ment, valószínűleg innen jön, hogy a mai napig inkább a túrkálók az én világom. tegnap viszont egy vadonás új, még senki által nem hordott kabátot vettem. egészen furcsa érzés.

szerda, október 11, 2006

nincs jogom

panaszkodni lábfájásra, fülcsengésre... semmire.
én akartam ezt az állapotot, viseljem.

szombat, október 07, 2006

EGY GYERTYA NEM VESZÍT SEMMIT, HA MEGGYÚJT EGY MÁSIKAT!

Sokszor meg vagyunk arról győződve, hogy az életünk jobb lesz, ha férjhez megyünk, ha megszületik az első gyerekünk, vagy ha megszületik a második. Aztán meg azért vagyunk frusztráltak, mert a gyerekek túl kicsik még ehhez, vagy ahhoz és azt gondoljuk, hogy a dolgok jobban mennek majd, ha felnőnek. Folytatásként kamaszkori viselkedésük miatt vagyunk elkeseredettek. Meg vagyunk győződve arról, hogy boldogabbak leszünk, mikor ezen a korszakon túljutnak. Azt gondoljuk, az életünk jobb lesz, ha partnerünk megoldja a problémáit, ha végre kocsit cserélünk, ha csodálatos nyaralásaink lesznek, ha nem kell dolgozni. De ha most nem kezdünk el boldog és teljes életet élni, akkor mikor? Mindig lesznek különböző nehézségeink. Legjobb ezt elfogadni és elhatározni, hogy boldogok leszünk, akármi történjék. Alfred Souza mondta: "Sokáig abban a hitben éltem, hogy a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdődni. Az ehhez vezető úton mindig voltak megoldásra váró akadályok: gúnyos meg nem értettség, időigényes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdődik a valódi élet! Végül megértettem, hogy ezek az "akadályok " a Valódi élet. "Ha ily módon elfogadjuk a dolgokat, az segít megérteni, hogy nincs egy olyan módszer, ami a boldogsághoz elvezet, mert a módszer maga a boldogság. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pillanatokat. És emlékezzünk rá, hogy az idő nem vár senkire. És akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha vége lesz az iskolának, majd ha elkezdődik az iskola, majd ha lefogyok 5 kg-ot, majd ha sikerül felszedni 5 kg-ot, majd ha gyerekem lesz, majd ha végre kirepülnek a gyerekek, majd ha dolgozni fogok, majd ha végre nyugdíjba megyek, majd ha férjhez megyek, ha végre elválok... Ne várjuk a péntek estét, a vasárnap reggelt, az autócserét, a házvásárlást. Sem a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, sem az élet végét és egy újjászületést! Hanem döntsük el magunkban, hogy nincs az életben jobb pillanat a boldogságot "elkezdeni", mint ez a pillanat. Az életöröm és a boldogság nem úticélok, hanem maga az utazás. Néhány ötlet mára: -dolgozz úgy, mintha nem lenne szükséged pénzre-, szeress úgy, mintha nem fájna a csalódás-, táncolj úgy, mintha senki se látna. Most próbálj meg válaszolni ezekre a kérdésekre: -sorold fel a világ 5 leggazdagabb emberét! Sorold fel a világ 5 legutóbbi szépségkirálynőjét! Sorolj fel 10 Nobel-díjast! Sorolj fel 5 Oscar díjas színészt! Hogy megy? Rosszul? Ne aggódj! Senki sem emlékszik így a tegnap legjobbjaira. A tapsviharok elmúlnak, a trófeák beporosodnak, a győzteseket elfelejtjük. Most ezekre a kérdésekre próbálj válaszolni: Sorolj fel 3 jó tanárt, aki segített neked azzá válni, aki lettél! Sorolj fel 3 barátot, aki a nehéz időkben melletted állt! Mondj olyan embert, aki azt éreztette veled, hogy különleges vagy! Sorolj fel 5 embert, akikkel szívesen töltöd az idődet! Hogy megy? Jobban? Azok az emberek, akik az életünket különlegessé teszik, nem feltétlenül a leggazdagabbak, vagy a legnagyobb díjak nyertesei. Viszont aggódnak értünk, törődnek velünk és mellettünk állnak minden helyzetben. Töprengj el rajta egy pillanatra, milyen rövid az élet! Te mit akarsz tőle? Ki vagy te? Ha megengeded, segítek válaszolni erre a kérdésre. Valószínűleg nem vagy a nagy- és közismert hírességek egyike, de olyan ember vagy, aki miatt ezt az e-mailt körbeküldtem. Jó néhány évvel ezelőtt a Seattle-i paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol bár nem mindenki a lábain futva, de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult...Mindegyikük! Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.
EGY GYERTYA NEM VESZÍT SEMMIT, HA MEGGYÚJT EGY MÁSIKAT! Ezek a mondatok egyszerűek, maguktól értetődőek és nincs nagy jelentőségük, de néha-néha nem árt elolvasni őket, ha egyébként tisztában is vagyunk mindezzel. Gyakran túlságosan elmerülünk abban, amit csinálunk...és közben elfelejtjük, miért is csináljuk......Hát szép napot kívánok nektek, Kedves Barátaim!!!

vasárnap, október 01, 2006

főpróbahét

kezdődik, ami nekem nem a legfényesebb időszak. sosem volt az. ilyenkor a szerep jön haza, a szereppel beszélgetek (na, ez azért túlzás), reggel a szerep tusol... és este megint a szerep jön haza.
a bemutató előtti utolsó hét: ha kopaszra borotválnám a teljes testem és gázálarcban, meztelenül ülnék le vele reggel kávét inni, akkor ez az egész fel sem tűnne neki, észre sem venné. nem lesz könnyű hét.
pedig mostanában nem vagyok valami fényesen, nagyon jól jönne egy kis plussz figyelem, törődés.
két nap fekvés, egy nap meló - így telnek a napok. a lábaim ennyit engednek. szombat délután kidőltem, azóta többségében csak ágyban vagyok.