szomatikus volt

ez az egész.
tavaly novemberben, amikor Cs. 10 év józanság után kezdett visszaesni (még nem használ), akkor az volt az utolsó csepp, akkor kórházba kerültem.
most V. 12 év után visszeesett. szerdán délután tudtam meg.
mindketten nagyon a szívemben vannak.

és talán benne van ebben a pár napban az egész nyár is. nagyon szerettem volna Lacussal eltölteni legalább 1 hetet valahol messze, tengerparton, de a munka miatt nem lehetett összehozni.

talán benne van a Mester, akivel már nem találkozom, mert nem akar velem találkozni. szentimentálisan még őrzöm az első sms-t, amit 2005.07.04.-én írt. persze, hiányzik, de mint mindent, ezt is elbaltáztam. megosztottam a titkot valakivel (mert a nagy örömöt és a nagy bánatot nehéz egyedül vinni), ebből meg az lett, hogy ma már mindenki tudja, az is, aki nem akarta tudni. hibásnak is érzem magam, és perszehogy ártatlannak is. az egész helyzet olyan igazságtalan. közben meg homofób leszek...

talán benne van, hogy nagyon sokat dolgozom. a napi 9-10 óra szinte természetes. fáradt és kimerült vagyok, nem jut energia írásra, olvasásra, rajzolásra...feltöltődésre.

valamikor azt írtam, hogy addig élek, amíg dolgozni tudok. az van, hogy lett cél, és mielőtt meghalok, azt el kéne érni.
asszem, még mindig nem hiszem el, hogy nem fogok ripsz-ropsz meghalni, mindenre van elég idő.
csak éppeséggel az van, hogy amit az orvosok mondanak, az nincs szinkronban azzal, amit belül érzek.
mert a látszat ellenére nem vagyok okés. a nap végére mindig nagyon fáradt vagyok, az állandó fájdalmak felőrölnek. pihenni nem merek, félek, azt mondják majd egyszer, ennél többet kell dolgoznom, ha továbbra is a Megállóban akarok maradni. lelkiismeret furdalásom van, ha nem vagyok bent. az eszemmel tudom, hogy ez nincs így, de a szívem...
a világ leghosszabb útja a fej és a szív közti távolság.