A kórházban olyan egyformák a napok. Reggeli, kisvizit, takarítás, nagyvizit, infúzió, gyógyszerek, lázmérés, fürdés, fekvés. A nap sokkal lassabban múlik. Miről beszélgetnénk? Tervezgetni? A múltat megbeszélni? Mit mondhatnék Neki, és mit mondhatna nekem? Az ellentmondások ilyenkor feloldódnak, a hazugságok felerősödnek, a világ síma lesz, és érdektelen. Marad a néhány négyzetméternyi valóság a dupla ajtóval, a fehér lepedővel és a nejlonba csomagolt távirányítóval.
Az éjszakák izgalmasak, őrültek, erkölcstelenek. Az éjszakák menekülések. A bár erotikája: izzadt testek szaga, az észrevétlen tapintások, a megmarkolt remények. Az ismerős és ismeretlen kívánságok, lehetőségek éjszakái. Oxigénmaszk, gyógyszerek, infúziós palackok, titkos mozdulatok a galérián, a hátsó szobában. Szintetizálódó ellentmondás. A bár olyan, mint a kábítószer. Menekülés valahonnan, valahová. És mégsem tökéletes. Az utazás megreked félúton. A hiábavaló fogadalmak: ez lesz az utolsó, aztán soha többet. Valami olyan élményt várok, ami elég lesz évekre. Tömény érzékiséget, vagy végleges kiégést. Minden kielégítetlen.